LT vz.35 Könnyű Harckocsi

Az első világháború után Európa térképe jelentősen átrajzolódott. Több új ország is megjelent és volt, amelyik megszűnt vagy átalakult. Az egyik olyan ország, amelyik megjelent az Csehszlovákia.  Az ország területén minden adva volt ahhoz, hogy a háború után az Antant védnöksége alatt a hadiipar tovább működjön. A sok bánya, a jelentős kohászat és fémmegmunkálás, a hadiipari gyárak száma és a szakemberek is rendelkezésre álltak. Ezen kívül Csehszlovákia az Antant teljes támogatását is élvezte, így szabadon fejleszthetett és gyárthatott mindenféle hadiipari terméket. Az 1920-as évek elején a francia FT-17-ből kaptak egyes források szerint 4 darabot, amiből ihletet merítve elkezdtek egy saját harckocsi koncepciót kialakítani. Ennek egyik eredménye az 1925-30 között fejlesztett és gyártott illetve folyamatosan módosított KH-50. A pontos gyártási darabszám nem ismert, de két forrás 10-nél kevesebb legyártott mennyiséget említ. Ebben a projektben három nagyvállalat a Ringhoffer Vasúti Járműgyár, a Skoda, és a CKD vett részt. Ezt a típust továbbfejlesztették, és létrehozták a KH-60 és KH-70 típusokat. Mivel a fejlesztések nem voltak túl bíztatóak, és a külföldi érdeklődők is visszaléptek, ezért a további munkálatokat leállították 1930-ban. A sikertelenség miatt új direktívákat és követelményeket állított fel a Csehszlovák Hadügyminisztérium, ahol kellő időben felismerték a páncélosokban rejlő potenciált.

Az első életképes koncepció az 1933-ban bemutatott T.vz. 33 kisharckocsi. Ez valójában az angol Carden-Loyd Mk. VI több szempontból is módosított változata. Ugyanis 1930-ban a CKD megvásárolta a gyártási jogokat és 3 eredeti példányt. 1934-ig összesen 70 darabot gyártottak belőle. A gyártási költsége darabonként 125.000 és 140.000 korona között volt akkori áron. A következő említésre méltó típus az már egy érettebb koncepció volt. Ezzel a típussal pont azokat a hátrányokat akarták kiküszöbölni, amivel a T.vz. 33 rendelkezett. Ez az LT vz. 34 könnyű harckocsi lett. Ezt a könnyű harckocsit 1932-34 között tervezték és még 1934-ben 50 darabot gyártottak belőle darabonként 400.000 korona áron. A fejlesztésért a CKD egy másik részlege felelt, és amikor a T.vz. 33 fejlesztése és gyártása befejeződött, az így felszabadult kapacitásokat is az LT vz. 34 fejlesztésére és gyártására fordították. Ennek a típusnak a fejlesztését a nulláról kezdték el, teljesen új alapokra helyezve a harckocsik kialakítását és felhasználását. Ezt a típust tekinthetjük az LT vz. 35 közvetlen elődjének. Az LT vz. 34 üzemeltetése során számos tervezési, kivitelezési, és egyéb hibára illetve gyerekbetegségre derült fény. Az egyik fő hiányosság a páncél nem megfelelő vastagsága volt. Ugyanis a páncél vastagsága 8-15 mm között változott, amit kevésnek találtak a szakemberek. A páncél megvastagítása és a felmerült hibák kijavítása tetemes költséggel bírtak, ezért inkább továbbfejlesztették a típust, hogy egy jobbat és használhatóbbat kapjanak. A továbbfejlesztés, amibe a Skodát is bevonták érintette a járószerkezetet, a motort, a váltót, és a páncélzatot. Olvastam egy olyan verzióról is, mely szerint, a CKD és a Skoda bemutatta a saját változatát az elbíráló bizottság előtt. A CKD a P-II.a modellel, míg a Skoda az S-II.a prototípussal rukkolt elő. A P-II.a csak 8,5 tonna volt és 16 mm-es maximális páncélvastagsággal. Ellenben a Skoda egy 10,5 tonnás példányt mutatott be, aminek 25 mm-es volt a páncélzata. A kialakításban, a meghajtásban, és a fegyverzetben is sok volt a hasonlóság, és végül a Skoda nyerte el a tendert. Mindkét változatnak van létjogosultsága, mert az LT vz. 34 és az LT vz.35 között sok a hasonlóság, és a korabeli dokumentumok is megerősítik a”rokoni” kapcsolatot a két típus között. Viszont a másikat sem szabad elfelejteni, mert a Turán elődjének (amit T-21-nek hívtak) a prototípusát történetesen SP-II.b-nek hívtak. A kért módosításokkal 1935 májusában végeztek, de a gyártás és a hadrendbe állítás csak 1936-ban kezdődik el. A csapatpróbákat 1935 júniusától megkezdték, és az első 160 darabos megrendelést a cseh hadsereg 1935 októberében leadta. 

Az első legyártott 5 darabnál számos műszaki probléma merült fel, ez főleg a futóművet, az elektromos rendszert és egyéb mechanikus alkatrészeket érintett. Ezeknek a kiküszöbölése egy évet vett igénybe, és ezek után a cseh hadsereg további 138 darabot rendelt meg. Még ebben az időben, 1936 augusztusában Románia rendelt 126 darab LT vz. 35-ös harckocsit, amit R-2 néven rendszeresítettek. Az első 15 darabos szállítmány 1937. május elején érkezett meg Romániába, ahol Bukarestben nagyszabású felvonulás keretén belül gördültek a harckocsik az állomáshelyükre. A műszaki problémák itt is előjöttek, ezért a szállításokat leállítatták, amíg a gyártó el nem hárította a meghibásodásokat. Időközben új igények is felmerültek, amik tovább lassították a hibák kijavítását. Az új igények közbeiktatásával és a hibák kijavításával 1938 augusztusára végeztek. A román félnek így már megfeleltek a harckocsik, és a gyártás folytatódhatott tovább, amit 1939 februárjára teljesítettek. Amikor 1939 márciusában Németország megszállta Csehszlovákiát a német hadsereg kezébe 298 darab LT vz. 35 került, bár néhol 240-250 darab olvasható. Ebből a mennyiségből a Szlovákok 79 darabot kaptak, de olvastam már olyat is, hogy csak 52 darabot kaptak. A típust tüzetesen megvizsgálva alkalmasnak találták arra, hogy beolvasszák a haderejükbe. De számos ponton további finomításokat és átalakításokat kellett alkalmazniuk, hogy még hatékonyabb és használhatóbb legyen. Többek között új rádiót FuG-2, új belső kommunikátor rendszert kapott, és kialakították a negyedik embernek a helyét is. Emiatt a 37,2 mm-es lőszerkapacitás lecsökkent 78-ról 72 darabra. Miután a németek a saját elképzelésük szerint módosították a harckocsit, nem állítatták le a gyártását, és Panzerkampfwagen 35(t) néven rendszeresítették. Érdekes, hogy a németek a fegyverzete miatt a közepes harckocsikat kívánták ezzel a típussal tovább erősíteni, pedig a súlya és a páncélzata miatt a könnyű kategóriába esik. Helytálló az a közlés, mely szerint egy harckocsinak az ára 700.000-750.000 csehszlovák korona között volt. A német páncélos csapatoknak minden szóba jöhető harckocsira szükségük volt, ezért 1940 nyaráig további 136 darabot gyártottak le belőle. Így összesen 434 darabot készítettek ebből a típusból. A legyártott mennyiségből kb.: 20 darab parancsnoki változat volt, ami annyiban különbözött, hogy további 2 darab rádióval rendelkezett. Az antennája keretantenna volt, amit a torony mögött és a motortér felett hejeztek el. Szokatlan módon a teljes programot felszámolták a gyártás befejezésével, mert önjáró lövegként az alváz nem felelt meg a követelményeknek. Viszont 1942 elejétől kb.: 49 darabot átalakítottak lőszerszállító járműnek. Ehhez eltávolították a tornyot, és minden fölösleges eszközt, hogy minél több lőszer férjen bele. A kétfős legénységgel működő jármű 12 tonna teher vontatására is alkalmas volt. A környezet viszontagságaitól a jármű belsejében tárolt lőszereket az aktuális terepviszonyoknak megfelelő ponyvával védték.

 A lengyelországi hadjáratban a németek 112+8 darab Panzer 35(t)-t vetettek be, amiből csak 7 darabot kellett selejtezni. Viszont a harcban megsérült harckocsik és a műszaki meghibásodások száma igen magas volt. A hadjárat végére 70 darab várt különféle javításra. A javításra váró és a megsemmisült harckocsik száma kiadványonként változik. Ellenben a harctéren nyújtott teljesítménye meggyőző volt, ezért a német vezetés továbbra is igényt tartott a harckocsira. Franciaország megtámadásakor 132 darab Panzer 35(t)-t állítanak csatasorba, amit a 6. páncéloshadosztályba fogtak össze. A franciaországi harcokban is jól szerepeltek, bár az S35-ös a D2-es és a B1-es harckocsik ellen tehetetlenek voltak. Ettől eltekintve itt is megállták a helyüket, de a súlyos harcok és a meghibásodások miatt sok példány várt javításra. Franciaország kapitulációjakor 62 harckocsi volt harcképtelen állapotban. Sajnos nem találtam megbízható adatot arról, hogy mennyit kellett selejtezni és hány darabot tudtak megjavítani. A következő megmérettetés a Barbarossa-hadműveletnél volt. Itt 149+11 darabot készítettek fel a harcokra (néhol 180 és 200 közötti számokat is közölnek), amit megint a 6. páncéloshadosztályba fogtak össze, ami a 4. páncélos hadseregbe volt beosztva. A hosszú menetek, a rossz utak, a folyamatos csatározások, a kevés alkatrész, a tábori körülmények, aztán majd az időjárás miatt a bevethető harckocsik száma rohamosan csökkent. Szeptember közepére már csak 100-105 darab bevethető harckocsi maradt. Javítás alatt 5-10 darab állt, míg 45-50 darab megsemmisült. November elejére az állapot tovább romlott. Már csak 35-40 darab maradt bevethető állapotban, míg 40-45 darab várt javításra. A javításokkal is késtek, mert nem volt elég pótalkatrész, a hátországból új gyártású csak 1-5 darab érkezett a frontra. A téli időjárás is valósággal megbénította a páncélosokat. A decemberi Moszkva környéki csatában Klin városánál, szinte az összes megsemmisült. 1942 elején a hadosztályt kivonták a frontról és a javítható Panzer 35(t) harckocsikat is elvitték. Románia 126 darab R-2-vel rendelkezett, amit a Barbarossa-hadművelet keretén belül be is vetettek. Ebből az erőből, az 1. páncéloshadosztály 1. páncélosezredét állították fel, aminek a „Nagy-Románia” nevet adták. A Dél-hadseregcsoportba lett beosztva, ahol a román 3. és 4. hadsereg is tartózkodott. Július közepéig, mivel nem az első vonalban harcoltak, vagy csak szárnybiztosító feladatot láttak el, minimális volt a veszteségük. Ez 4 megsemmisült és 8 javítható harckocsit jelentett. A 70 napos odesszai ostrom végéig, október 16.-ig a páncélosezred jelentős veszteségeket szenvedett, mert 26 darab megsemmisült és 46 darabot pedig javítani kellett. A páncéloshadosztályt ez után hazavitték, hogy feltöltsék és kijavítsák a sérült harckocsikat. A németek a veszteségek pótlására 1942-ben átadtak Romániának 26 darab Panzer 35 (t)-t. Ezek a német 6. páncéloshadosztály sérült, de nagyjavított példányai voltak, mert a német hadosztályt átfegyverezték más harckocsi típusra. A román hadosztály 1942. augusztus 29.-én 109 darab R-2 harckocsival visszatért a frontra. A Sztálingrád körüli harcokban szárnybiztosító feladatot látott el a hadosztály. Az Uránusz-terv kezdetekor, tehát 1942. november 19.-én 80-85 darab bevethető R-2-es harckocsija volt a hadosztálynak. A többi különböző meghibásodások miatt a javítóbázisokon tartózkodott. A szovjet támadás elhárításakor és a visszavonulásban szinte az összes R-2-es harckocsi odaveszett, 27 darabot a szovjet harckocsik lőttek ki, 30 darabot hátrahagytak az üzemanyag hiány miatt. 1943 elején kivonták a hadosztály maradványait a frontból és újra hazaszállították. Romániában a nagy veszteségek ellenére 1943 nyarán még mindig 40-50 darab R-2-vel rendelkezett. Ez a mennyiség a sikeres kiugrásig megemelkedett és átlépte az 50 darabot. Miután kiderült, hogy az R-2-es alap 37,2 mm-es ágyú nem tud kárt tenni a szovjet közepes és nehéz harckocsikban, elkezdték Romániában keresni a kiutat annak érdekében, hogy a T-34-es harckocsik ellen sikeresen felvegyék a küzdelmet.

Az egyik megoldást a zsákmányolt szovjet 76,2 mm-es 1936M F-22 ágyú jelentette. Ezt az ágyút a szovjet gyaloghadosztályok részére 1936-tól kezdték el gyártani. Az ágyú űrmérethossza L/51, amiből megállapítható a csőhossz, ez pedig 4586 mm. Az emelkedési szöge -5 foktól, +75 fokig terjed, az oldalazási szöge jobbra-balra 30-30 fok. A folyadékos fék és a helyretoló a cső alatt a bölcsőben kapott helyet. Az ágyú menetkész tömege 1620 kg, és szekrényes lövegtalppal, ami két oldalra terpesztető. Egy páncéltörő lövedékének a tömege 6,5 kg, a lövedék kezdősebessége 710 m/s, és 100 méterről 90 fokos becsapódásnál 85 mm páncélt ütött át. A maximális lőtávolsága 13600 m, a lövegzára pedig egy félautomata függőlegesen mozgó ékzár. Ennek köszönhette a nagy tűzgyorsaságát, ami percenként akár 15 lövés is lehetett. Rendelkezik lövegpajzzsal, ami nem függőleges, hanem hátrafelé döntött.  A másik ilyen zsákmányolt szovjet ágyú, a ZiSZ-3 páncéltörő ágyú. Érdekessége, hogy a lőszerei megegyeztek a T-34/76 harckocsiéval. Ennek az űrmérete is 76,2 mm, az űrmérethossza L/42,6, amiből megállapítható a 3246 mm-es csőhossz. Az emelkedési szöge -5 foktól + 37 fokig terjedt. Az oldalazási szöge mindkét irányban 27 fok volt. A tömege viszont csak 1116 kg, ami jelentős súlymegtakarítás az F-22-höz képest. A lövegtalp itt is szekrényes és kiterpeszthető, de ezt már egyszerűbb kivitelű, hogy akár kézzel is mozgatni lehessen. Maximális lőtávolsága 13300 méter, a lövedék kezdősebessége 680 m/s, egy lövedékének a tömege 6,25 kg. A lövegzára ennek is félautomata függőlegesen mozgó ékzár, a tűzgyorsasága elérte a percenkénti 15 lövést, de képzett 7 fős legénységgel a 16-20 lövés is elérhető. Ezen két ágyú és az R-2 torony nélküli testének felhasználásával alakították ki a TACAM R-2 páncélvadász járművet. A tervezési munkát 1943-ban kezdték el és összesen 21 darabot gyártottak belőle 1944-ben. A motor teljesítményét megnövelték 5 Le-vel így már 125 Le-s volt a motor. A kezelőszemélyzetet szemből 15-20 mm vastag, míg oldalról 10 mm vastag páncéllemez védte, a hátulja nyitott volt. A vezető melletti géppuskát meghagyták a gyalogsági támadások megfékezésére. Az ágyú lőszerkészlete 30 lőszer volt, aminek a felét 14+1 lőszert az ágyú melletti oldalfalon tároltak. Az ágyú kitéríthetősége függőlegesen -5 fok és +15 fok, vízszintesen jobbra-balra 15 fok volt. A harctéri alkalmazásáról vannak infók, de megerősítést nem tudtam beszerezni hozzá. A Magyar Királyi Honvédségnek 2 darab volt a birtokában, amit még 1939. március 15-24 között a Szlovákiával vívott a visszacsatolás utáni harcokban zsákmányolt Kárpátalján. Ezeket megjavították, hogy itthon vagy a Skoda gyárban az nem egyértelmű, és tesztelés alá vették a harckocsikat amennyire lehetett. Mivel a teszteken jól bizonyított, ezért a továbbfejlesztett változata a T-21 közepes harckocsi felkeltette a Honvédség érdeklődését. A rendszámaik az 1H406 és 1H407 volt T-11 Skoda néven szerepeltek az állománytáblázatban. De a típust T-35 néven rendszeresítették. Az esztergomi páncélos iskolán láttak el vele oktató és gyakorló feladatokat. A sorsuk sajnos ismeretlen.

A motor T-11/0 típusjelű, soros álló elrendezésű, folyadékhűtéses és 6 hengeres, bár néhány szakirodalom 4 hengerest ír. Hengerenként 2 szelepes, benzinüzemű, de alkohol és benzol keverékével is működött. A hengerek átmérője 140 mm, a dugattyúk lökethossza is 140 mm. Működését tekintve OHV vezérlésű, tehát a szelepek fent vagy oldalt vannak a hengerfejben, de a vezérműtengely a blokkban a főtengely mellett található. Ebben az esetben a vezérműtengelyt egy fogaskerék fogja meghajtani, ami közvetlenül a főtengely végén van. A szelepek mozgatását ilyenkor szelephimbákkal és vékony nyomórudakkal oldják meg. A sűrítési arány 1:6, de a románok által használt példányoknál csak 1:5,75. Az üzemanyagról még annyit, hogy ólmozott fajtájú (kenő hatása jót tett a szelepeknek és a szelepüléseknek) és 60-70 között volt az oktánszáma . A hűtőrendszer folyadék mennyisége 50 liter, a motor hengerűrtartalma 8620 cm3. Ehhez a hengerűrtartalomhoz 120 Lóerő párosult, ami 89 KW-nak felelt meg. A teljesítményhez tartozó fordulatszám 1800 fordulat/perc. A motor fajlagos teljesítménye 11,4 Le/t, tömege hozzávetőlegesen 900 kg súlyú.  A motor indítására egy Scintilla önindító szolgált, aminek a névleges teljesítménye 2,94 KW. Az áramellátásról pedig 2 darab Ignition-Scintilla dinamó szolgált. Az elektromos hálózat 12 V feszültségről működött. A megfelelő benzin-levegő keverék előállításáról 2 darab Zenith UDD karburátor gondoskodott. Az üzemanyagot a karburátorokhoz 2 darab Autopulse Corporation (amerikai gyártmányú Detroitban székelő cég volt) által gyártott AC pumpa (szivattyú) továbbította. A kuplung és a kormánymű működését sűrített levegővel tették könnyebbé a vezető számára, így kisebb erő is elég volt a pedált és a botkormányt ütközésig történő benyomáshoz és elmozdításához. Ez a megoldás rendkívül korszerű volt, de egyúttal sok problémát is okozhatott. Ha a pneumatikus rendszerbe szilárd szennyeződés (por), olaj, vagy víz került, akkor a levegő nem tudott megfelelően áramlani és a szelepeket is rongálhatták. Hideg időben a beszívott levegő nedvességtartalma megfagyva a csőben dugulást, vagy teljest elzáródást okozhatott. A sebességváltó bolygóműves kialakítású Praga-Wilson gyártmányú, amit angol licence alapján gyártottak, és kétszer 3 sebességfokozatra van osztva a váltó. A kétszer 3 sebességfokozathoz két bolygóműrendszer tartozik. Ez a váltó megoldás nem a legjobb, mert egy kis figyelmetlenség miatt a motor könnyen lefulladt vagy a váltó meghibásodott. Induláskor a tengelykapcsoló (kuplung) lenyomásával kellett 1.-es fokozatba tenni a váltót. Felfelé kapcsoláskor 2.-es és 3.-as fokozatoknál nem kellett” kuplungozni” a váltáskor. De ha 3.-asból 4.-esbe kapcsolták a váltót kellett használni a kuplungot. Ha nem használták a kuplungot, megvolt az esélye annak visszaugrott 1.-esbe, és a hirtelen megugró fordulatszám és a fellépő erőhatások miatt a váltómű meghibásodhatott. A 4.-es fokozatból 5.-ös fokozatba kapcsoláshoz megint nem kellett a kuplungot használni. Ugyanez igaz, ha 5-ösből 6-os fokozatba váltottak. Visszakapcsolásnál 6-osből 4-es fokozatig megint nem kellett a kuplungot használni. Viszont visszakapcsolásnál, amikor 4.-esből 3.-asba váltottak, megint ”kuplungozni” kellett, mert ha a vezető ezt elmulasztotta, akkor a motor lefulladt. A kipufogódobot a test jobb hátuljára, de kívülre szerelték fel.  A harckocsihoz 153 literes üzemanyagtartály tartozott, ami 2 tartályra volt osztva. A főtartály, ami 124 literes, a motortér bal oldalán volt elhelyezve. A póttartályt pedig a motortér jobb oldalára szerelték, aminek 29 literes volt a kapacitása. Ennyi üzemanyaggal úton 160-180 km-t tud megtenni, míg terepen 105-125 km-re elég a hajtóanyag. A maximális sebessége úton 40 km/h, terepen már csak 20 km/h.

A futómű kialakítása és megoldása sok meghibásodás forrása volt. Külön érdekesség, hogy ennek a harckocsinak, a futóművének a szerkezeti megoldása megegyezik a későbbi Turánéval és közel azonos az olasz 13/40M. típuséval. Oldalanként 18 (!) darab futógörgővel rendelkezett, amit 9 párra osztottak el. Ebből az első pár az szabadonfutó, ami kisebb, mint a többi futógörgő, mert ez csak 350 mm átmérőjű. A többi 16 darabot páronként 2 csoportba osztották. Az első futóműszáron 8 darab futógörgő található párosával, amit vízszintes távtartókkal tovább bontottak 2x2 páros futógörgőre. Egy futógörgő mérete 400 mm átmérőjű a futófelülete gumibevonatos. A futóműszár, ami nem egyenes, mert nem csak függőleges, hanem vízszintes része is van a méretei nem ismertek. A futógörgő távtartók 450 mm-esek, a felül található kisméretű lánctámasztó görgők 250 mm átmérőjűek, és 4 darab van belőlük. A lengéscsillapításról futóműszáranként két darab 6 lapos laprugó köteg gondoskodik. Az acéllemezekből készült lapok leghosszabb lapja, a főlap (kb.: 900 mm hosszú), aminek a végeinél rugópersely található. Ezekhez a perselyekhez csatlakozik hozzá a távtartók. A távtartók függőleges végpontján 2 darab vékony összekötőlap található. Ezek végeihez csatlakozik hozzá a futógörgő csapágyas kerékagya. Az összekötőlap hossza kb.: 250 mm, és két futógörgő végpontjai között 100 mm a távolság. Az elől volt a láncfordító kerék, aminek a mérete könnyen becsaphatja az embert. Ugyanis a láncfordító kereket 3 részre oszthatjuk.  Az egyik maga a fordítókerék, a másik az aranymosó tálra hasonlító perem, és a tüskékre. Ez a perem 600 mm átmérőjű, de a lánchajtó kerék csak 300 mm átmérőjű. A tüskék 150 mm hosszúak, és egy sorban 2 darab található. Hátulra szerelték fel a lánchajtó kereket, ami hasonló kivitelű, mint az első csak nagyobb. Ez is több részre osztható, a tengelyre, a széles lánctalpak miatt két meghajtó lánckerékre oldalanként, és a peremre, ami leginkább a kutyák nyakvédő gallérjára hasonlít. A tengely 375 mm átmérőjű, a lánckerekek méretei, mivel oldalanként kettő darab volt belőle nem ismertek, viszont a perem igen nagy 750 mm átmérőjű. A lánctalp szélessége 320 mm, és a felfekvési hossza 3140 mm. A teljes lánctalp feszességtől függően 104-106 tagból állt. A két lánctalp középpontjainak a távolsága (nyomtáv) 1660 mm.

Fegyverzet tekintetében a kortársaihoz képest 1940.-ig hasonló tűzerővel rendelkezett. Ezt a hatást a 37,2 mm-es ágyújának és a 2 darab 7,92 mm-es géppuskájának köszönhette. A 37,2 mm-es ágyút, amit Skoda A3 néven rendszeresítettek, a KPUV vz.34 típusú vontatott páncéltörő ágyúból fejlesztették ki. Mivel az alapágyú a kívánt követelményeknek megfelelt, ezért azt szinte változtatás nélkül építették be a harckocsiba. Ez abból is megfigyelhető, hogy a lövegcső felett található helyretoló ugyanúgy ott van, ahol a vontatott változaton. Az eredeti ágyúról azt kell tudni, hogy fa küllős kereken lehetett gurítani, aminek a futófelülete vasalva volt. A járószerkezet rugózatlan kialakítású, közvetlenül mögötte volt az ágyúnak a rögzítő kerete. Egy méretes lövegpajzs védte a személyzetet, ami 45 fokos szögben volt megdöntve a könnyű gyalogsági fegyverek tüzétől és a repeszektől.  A lövegtalpát szét lehetett terpeszteni a jobb stabilitás végett. Fogatoltan egy egységben vontatták. Létezett belőle gumikerekes változat is. A Skoda A3 ágyúnak az űrmérethossza L/40, amiből megállapítható, hogy a csőhossza 1488 mm. A zárszerkezete félautomata, és függőlegesen mozgó ékzár. Emiatt nagy volt a tűzgyorsasága percenként 12-15 lövés, de tartós használatnál csak 6-8 lövés/perc. A lövedék kezdősebessége 690 m/s, egy lövedék súlya 815 gramm. Ezekkel a paraméterekkel, 30 fokos becsapódás esetén, sima páncéltörő lőszerrel a következőképpen alakul a páncélátütés:

Távolság:         Átütés  mm-ben:	100 méter	500 méter	1000 méter	1500 méter	2000 méter
	37	31	26	22	------

 

Az ágyúnak a tűzvonala 1840 mm-re van a talajtól, és nagyon jó a süllyedési szöge, mert -10 fokig lehetett lebillenteni. Az emelkedési szög is rendben volt, mert +25 fokig lehetett felemelni a csövet. Oldalra mindkét irányba 25 fokig lehetett kitéríteni az ágyút. Az ágyúnak a súlya 235 kg volt, a lőszer kiszabat pedig 78 lőszer. Az ágyúcső végét a jobb gázelvezetés végett csőszájfékkel látták el. A kiegészítő fegyverzet szerepét 2 darab ZB vz.35 majd utána 37. típusú géppuska töltötte be. Ez a géppuska csak sorozatlövés leadására képes, de az a különlegessége, hogy egy ütköző közbeiktatásával 2 fokozatban állítható. Az egyik fokozatban 450 lövés/perc volt a tűzgyorsasága, míg a másikban 700 lövés/perc. A fegyver gázdugattyús rendszerű, léghűtéses, billenő reteszelésű. A lőszert fém vagy vászon hevederen át kellett adagolni, a fegyver jobb oldalán. Az űrmérete 7,92x57 mm, a súlya 18 kg. A géppuska hossza 1105 mm, amiből a csőhossz 678 mm. A hatásos lőtávolsága 1000 m, az irányzék 200 méterenként 2000 méterig van skálázva. A ZB vz.37 típusú géppuskát eredetileg a csehszlovákok fejlesztették ki, a lőszer javadalmazása 1800 darab lőszer. De mivel jól bevált ezért a német csapatok is használták elég nagy számban, és MG-37 (t) néven rendszeresítették. Az angol BSA (Birmingham Small Arms Company) viszont 1938-ban megvette a gyártási jogokat és 1939-től néhány módosítás után elkezdte a gyártását Besa néven.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.