Ezt a könyvet csak hosszas, 3 hónapig tartó keresgélés után tudtam megvenni egy antikváriumban. Így utólag belegondolva minden forintját megérte, mert olyan dolgokról olvashattam, amiről sok helyen nem írnak. A könyvről hallottam már pozitív véleményeket, de a végső lökést Vitéz Szepesvári Béla: A hazáért mindhalálig című könyve adta meg. A könyv 342 oldalas, eseményekben és fényképekben illetve korabeli dokumentumokban gazdagon összeállított remekmű ez. Az előszó rövid, de tartalmas amit Nemeskürty István írt. Utána maga az író egy kis bevezetőben taglalja, hogy miért írta meg a könyvet, és előrevetíti, hogy miről fog írni.

 A 7 részre osztott könyv első fejezete a tanulásról (Tanulóidő) szól. Ez a rész a 26. oldalig tart és az érettségi után kezdődik a bevonulással. A humort és az érdekes katonatörténeteket vegyíti azokkal a dolgokkal, amit látott és tapasztalt ezen idő alatt. A tisztesiskolai rész egészen rövid, de részletesen beszámol a gyalogmenetről, és az őrségben töltött időről. A hadapród iskolai időszak szintén bővelkedik a történésekben és néhány humoros megjegyzés színesíti ezt a fejezetet. Az akadémiai éveknél sok fotót tesz közzé, és a mindennapi életbe enged bővebb betekintést. Nekem nagyon tetszik, ahogy elkalandozik egy kicsit az író gondolata, és néhány évfolyamtársával megesett történettel színesíti az akadémiai évek bemutatását.

A második rész a 107. oldalig tart (A Békés Évek), és a 32. határvadász zászlóaljnál eltöltött békés időszakról számol be. Gyimesfelsőlokra kéri magát, és itt találkozik Szepesvári Bélával. Bemutatja, hogy hogyan néz ki a laktanya és néhány szép képet is láthatunk az épületek egy részéről. Utána és később is többször bemutatja a környező területet, ami az ellenőrzésük alatt volt. A zászlóalj számára kijelölt terület nagyobb részét maga is bejárja, ezeket nagyon tárgyilagosan tárja elénk. (Kirándulások, Kirándulás az Uz völgyébe) Nem nehéz elképzelni ezek alapján a lelki szemeink elé táruló látványt, főleg úgy hogy fényképekkel erősíti meg a leírtakat. Erről több fejezet is tanúskodik, de az egyik legjobb, amikor az 1942-43-as képek mellé 30-40 évvel későbbi képekkel mutatja be az esetleges változásokat. Személyes jellegű képekből sincsen hiány, mint ahogy a katona történetekből sem. Elmeséli a kisörs - rendszer szerepét és kialakulásuk történetét. A Marosvásárhely 1943 című fejezetet ajánlom mindenkinek, mert itt egy nagyon érdekes történetről olvashatunk. A Mihályszállás fejezet fényképei sok mindent elárulnak a körülményekről. Egy parancsnok teendőit is figyelemmel tudjuk kísérni, mert nem mulasztja el megemlíteni a járőrözés és ellenőrzés közben kialakuló helyzeteket. Jó diplomáciai érzékkel megbeszéli a német tábori csendőrökkel és a román határőrökkel a vitás kérdéseket. A sportolási lehetőségeknek is szentel egy fejezetet, sok érdekes dologról mesélve. A front közeledtével pedig beszámol az utolsó békés napokról.
 

A harmadik rész (Az Arcvonalban) a 168. oldalig tart, és bővelkedik az eseményekben. Miután bizonyosságot nyert, hogy vége a nyugalmas napoknak, (megjöttek a visszavonuló német egységek, 1944. augusztus legvége van) elkezdődött a harci készülődés. Már a készülődés és a harcba indulás sem volt eseménymentes. Az orosz támadás elindulása előtt elénk tárja a védelem minden részét és a meghozott döntések és intézkedések miértjét is elmagyarázza. 
A 135. oldaltól a 160. oldalig bezárólag elolvashatunk az első három nap harci eseményeit, ahogy az író a saját bőrén tapasztalta. Szinte mindenről olvashatunk, ami megtörtént és még annál többről is. Mert bizony az író néhány személyes véleménye és gondolata is közte van. A Stukás résznél Hans Friessner: Árulások, vesztett csaták c. könyvéből többször is idéz. Mindezt azért teszi, mert mint szemtanúja az eseményeknek igazolja a német tábornok gondolatmenetét az itt történt eseményekkel kapcsolatban. Fényképekből itt sincs hiány, a közzétett fotók részletesen szemléltetik, hogy hol és mit kellett megvédeni. A fennmaradó oldalakon a német felcsernél tett látogatásáról, a váratlan vacsoravendégekről, és mint pótolhatatlan veszteségről a hegyiágyús üteg elvesztéséről olvashatunk. De foglalkozik még néhány pillanatig Hans Friessner könyvének ide vágó részével. Az író a gondolatait nem folytja magába, teljes nyíltsággal megosztja velünk az érzéseit ezzel kapcsolatban. A hozzá beosztott német alakulatról is ejt néhány szót.

A negyedik rész (A Kitörés) a 170. oldaltól kezdődik, a kitöréssel és az utána következő visszavonulással foglalkozik. Az előkészületeket részletesen tárgyalja és azokat a körülményeket, ami miatt ezt meg kellett tenni. A saját érzéseiről és félelmeiről is beszámol, ezzel csak jobban átérezhető, hogy ilyenkor mi jár egy tiszt fejében. A fájdalmas búcsú fejezetben feleleveníti azt a tájat, az ezeréves határ azon szakaszát, ami a gondjaira volt bízva. A kitörés előtti éjszakán még volt egy ellentámadás, ami egy érdekes beszélgetést tartalmaz. Az utolsó 24 órával részletesen foglalkozik, amit megértek, mert ilyenkor sokkal több egy tiszt tennivalója, mint általában. Ezekről a tennivalókról olvashatunk bővebben. Magáról a kitörésről aprólékosan beszámol, még egy mulatságos részt is megenged az adott körülmények között. A kitörés minden fontos állomásáról ír (fejezetek szerint: Hargita, Parajd,  Nyárádremete, Kásva, Csíkszentdomokos) a napokig tartó zuhogó esőtől kezdve, a napi 20-30 kiló méternyi gyalogláson át, a kukoricásban vívott harcokig bezárólag. Közben új szavakkal ismerkedünk meg (pl.: országos jármű – szekér), vagy megtudhatjuk, hogyan kell a kukoricásban „nagydolgot” végezni, miközben a golyók és gránátok röpködnek mindenfelé. A jobb érthetőség kedvéért néhol térképen mutatja be a harci helyzetet. Olvashatunk egy nagy mázliról, és Werner főhadnaggyal közösen indított ellentámadásról is. A fejezetet az ezredparancsnoki találkozóval zárja, akit addig még nem is látott.

A ötödik rész a 209.oldaltól kezdődik, és ennek a résznek adta az író a „Halálra ítélt Zászlóalj” nevet. Tette mindezt azért, mert az Ő egysége lett az utóvéd. Sajnos az utóvédre, mint egységre (szakasz, század, zászlóalj… stb.) a nagy veszteségek és a szakadatlan harc a jellemző. Az itt lefolytatott harcokban több kitüntetést is szerzett. Ezeket az eredeti dokumentumokkal támasztja alá. Már az első fejezet egy igen jellemző csatával kezdődik.  Mivel a harcok „eszik” az embert ezért többször is megemlíti, hogy 3 óránál többet nem tudott aludni azon a napon vagy még annyit sem. Ebben részben sem szenvedünk majd hiányt a harci eseményekben.  Az útvonal most is nagyon nagy (Szászlekence, Csolt- Nagysomkút, Remetemező, Szatmárnémeti, Mátészalka, Nyíregyháza…) a harc elkeseredett és kemény. Harc háztól házig, orruk előtt felrobbantott híd, éjszakázás a szakadó esőben, a lövészárokban, a munkáját túl komolyan vevő tábori csendőr elkergetése. Ez csak néhány epizód, hogy min mentek keresztül. A humor most sem hagyja el az írót, ezt a Szatmárnémeti fejezetben tapasztaltam. Mátészalkába ment megosztja a lovának a történetét, és kételyeit is elénk tárja, mivel nincs túl messze Debrecen, ahol ekkor tombolt a nagy csata. Nyíregyháza fejezetben elmeséli a szovjet nők által megerőszakolt magyar férfiak esetét, illetve egy szovjet szokást, hogy részegen minden nőt megerőszakoltak a szovjet katonák. De olvashatunk még a bátor a bátor élelmezési vezetőről, és a nagy cigaretta szállítmányról. A Szálasira nem esküszünk fejezet kihagyhatatlan, sok tiszt és katona volt még akkor hasonló helyzetben, és hasonlóan is gondolkodtak. A következő oldalakon a túlerejű Tisza-parti harcokról olvashatunk. Ilyen a tokaji-hídi átkelés, a Sebő-tanyai harcok, ahol egy családi történetbe is belecsöppenünk. De az író megemlíti az ezred parancsnok kényes mivoltát, és a Báj községnél folytatott harcokat. A folyamatos visszavonulásban érintik Tiszatardost és Tiszaladányt, majd utána a Hernád völgyében folytatódik a csata. Ezt a fejezetet a szerencsi cukorgyárnál lezajlott harcokkal, Paulovics alezredes külön megállapodása a románokkal, és az Ond községi eseményekkel zárja. Külön érdekesség, hogy sok írásos parancsnak megmaradt az eredeti példánya, és ezeken olvashatók a kiadott parancsok.

Az hatodik rész a 250. oldaltól (A Felvidéken át) kezdődik, és a Felvidéken folytatott harcokat mutatja be. Ezt a részt kivételesen egy harcértékeléssel kezdi, ahol bemutatja, hogy hol harcoltak és a katonák általános állapotát is tesz utalást. Kifejti még az író, hogy csak azokról fog írni, amire tisztán emlékszik, mert már nem mindenre emlékszik pontosan. Az első fejezetben már sokadára a halálhírét keltik, és olyan érzése volt, hogy nem örülnek néhányan az életben maradásának. A harmadik fejezetben egy SS páncélos alakulat 15-20 Tigrisből álló egységének a támadásáról olvashatunk, annak minden borzalmával, és a Wermacht katonák szítok áradatával. Ez után ismertetésre kerül, hogy milyen körülmények között tartották az állásaikat ezen a vonalon. Érdekes történetek itt is vannak, ilyen például egy alezredessel tetűszámláló verseny megtartása, vagy kerékjavítás kőkorszaki eszközökkel. Ezek után elgondolkodik a másik két zászlóalj parancsnokról, az Ő zászlóaljának  a katonáiról, és a parancsnoklási viszonyokról.  A hernádfői partizánkaland a józanész és a diplomácia magas iskolája. Illusztrálja a Csehországban eltöltött kis nyugalmas időt, majd bevagonírozásuk után rátér a németországi célállomásra Graffenwöhrre. Itt találkoznak Beregfy hadügyminiszterrel a második napon, és a várost és környékét bejárva találkozik más magyarokkal is. Olvashatunk még a város lebombázásáról, és a fogságba esésük történetéről igen részletesen. Először a németországi majd a franciaországi fogolytáborokban eltöltött időt vázolja, ahol szemlélteti a körülményeket, és hogy hogyan kell ügyeskedni a picivel jobb ellátásért. Ezt a részt a hazatéréssel és néhány eredeti dokumentum bemutatásával zárja.

A hatodik és egyben utolsó részben (Levelek) olyan 1944-47 között íródott levelekből szemezhetünk sok korabeli dokumentummal együtt, aminek az elolvasása szerintem nagyon ajánlott. Rengeteg személyes tartalommal és szívrendítő sorokkal.

.......

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.